Voltak időszakok, amikor titokban lehetett csak hallgatni dalaikat, amikor a belopott lemezeikről rossz minőségű másolatok készültek, hogy otthon kazettáról lehessen hallgatni. Ezek a dalok ma már a fél világot meghódították. Csepregi Évával, a Neoton Família Sztárjai énekesnőkéjével készült interjúnk kicsit nosztalgikusra sikerült, a Neoton-dalok azonban nem csak nosztalgiát ébresztenek bennünk, hanem egy életérzést hoznak vissza.
– Van még rendszer a mindennapokban, amikor naponta koncertezik az ember? Mikor van időd magadra, hogyan tartod formában magad?
– Nyáron csütörtöktől hétfőig folyamatosan utazunk, zenélünk és ezzel a tempóval sajnos nagyon nehéz összeegyeztetni bármilyen rendszeres dolgot. Emlékszem, Japánba 10 éven keresztül jártunk, minden évben volt egy hosszabb időszak, amit kint töltöttünk. Nagyon szigorú volt az időbeosztás, reggel hétkor már ott kellett lenni a televízióban, egyik program váltotta a másikat, és mindezek késő estig tartottak. Gyakorlatilag az ottlétünk alatt, teljes mértékben lefoglalták az időnket. 42 előadásunk volt, és két dupla koncert: az egyik Kiotóban, a másik meg Tokióban. S hogyan tartom formában magam? A 80-as években jött divatba az aerobik, és akkor valahogy én is kedvet kaptam a tornázáshoz. Sosem voltam nagy tornász, de amikor a magam stílusát alakítottam ki a színpadon, akkor rájöttem, hogy ez csak akkor megy, ha az ember folyamatosan edz. Akkortól kezdve, ha nem is aerobikot, de azért napi, heti rendszerességgel tornászom. De olyan sosem volt, hogy fogtam volna magam és akkor reggel elmentem volna futni, valahogy ezt nem szerettem. Cserébe azonban beszereztem egy szobabiciklit.
– Egy röpke számolás azt mutatja, hogy több mint 450 dalt énekeltek. Miután már annyit koncerteztetek, annyit turnéztatok, van-e olyan szám, amelyet szívesen adtok elő?
– Vannak olyan dalok, amelyek egyszerűen kihagyhatatlanok, muszáj eljátszani, és azok nem véletlen, hogy népszerűek. 220 felett, Santa Maria, Nyár van, Holnap hajnalig és még sorolhatnám. Felmerült bennem, a Forgatagon el kellene játsszuk a Párizsi lányt is, de az Egy kis nyugalmat is. Ez utóbbinak egyébként egy nagyon érdekes története van, kakukktojás a repertoárunkban, mert ugye ez nem a mi dalunk. Az eredeti verzió a békéről szól, 1982-ben elnyerte az Euróvízió fődíját, a német Nicole Seibert előadásában. Nekünk ez annyira megtetszett, és miután beszéltünk Nicole-lal elkészítettük a dal magyar változatát. Így valahogy ez teljesen átment Neoton-dalba. Olyan dal nem kerül be a műsorba, amit nem adunk elő szívesen.
– Emlékszel arra, hogy kinek adtad az első autogramod? Mit jelentett az számodra?
– Az első autogramomat Emília barátnőmnek adtam a gimnáziumban. Ő azt mondta, hogy ezt meg fogja tartani, mert eljön majd az az idő, amikor értékes lesz. Ezen mindig egy jót nevettünk akkoriban. De akárhányszor eljön az érettségi találkozó, mindig előhúzza és elmondja mindenkinek, hogy neki még megvan az aláírásom. Akkoriban nem gondoltam volna, hogy az egész életemet ezzel fogom tölteni.
– Mire gondoltál akkor? Mi szerettél volna lenni?
– A gimnáziumban még úgy gondoltam, hogy régész vagy orvos leszek. Azonban hamar kiderült, hogy nem túl reális az orvosi számomra, ám a régészet, az még mindig valahol ott volt. Érettségi után elmentem dolgozni, titkárnői feladatokat kellett ellátnom, de sok haszna nem volt, hiszen majdnem minden nap volt fellépésem. Sokszor előfordult munkaidőben, hogy elaludtam az asztalon. Azután úgy elkapott a gépszíj, hogy gyakorlatilag nem volt időm vagy alkalmam gondolkodni a továbbtanuláson, ezt a mai világban már nem lehetne így meglépni.
– Mesélj arról, hogy milyen érzés a fiaddal egy színpadon fellépni?
– A Neoton Família életében is voltak hullámvölgyek. 1990-ben feloszlott az együttes, 1992-ben született meg a fiam, Dávid. Tizenöt éves volt, amikor beszállt, mert akkor épp nem volt dobosa a zenekarnak. Gyerekkora óta dobol, aztán egyik pillanatról a másikra beugrott. Azért nekem voltak kétségeim, habár Dávid szerencsére nem az a típus, aki csak úgy elszáll. Jól tudja kezelni ezeket a dolgokat, és ez bebizonyosodott az évek során is. A tanárok mind nagyon mellette voltak, és nem volt ebből soha probléma. Közben le is érettségizett, és megjött a kedve a tanuláshoz. Most a Metropolitan egyetemre jár és közben dobol. Marosvásárhelyen is együtt fogunk fellépni.
– Mi jut eszedbe a Forgatagról, Marosvásárhelyről?
– Nem az első alkalom, amikor Marosvásárhelyen léptünk fel. Mindig különösen örvendünk, amikor erdélyi fellépésre kérnek fel. A Forgatagról mindig a közönség jut eszembe, és hogy mennyire látszik az, hogy az emberek szeretnek együtt lenni. Ezeken a forgatagokon tud igazán összekovácsolódni a közösség. Azt hiszem, a Neotont is ezért szokták hívni, hogy segítsen ebben.
